%P 51-55
%C Szeged
%O Bibliogr.: 55. p. ; ĂśsszefoglalĂĄs magyar nyelven
%T A bennünk élő Nagy inkvizítor : Carl Schmitt és Dosztojevszkij
%J Acta Szegediensia Collegii de Rolando EĂśtvĂśs Nominati : EĂśtvĂśzet
%A  TĂłth OlivĂŠr IstvĂĄn
%D 2011
%I SZTE EĂśtvĂśs LorĂĄnd KollĂŠgium
%L acta55589
%K Carl Schmitt, Fedor Mihajlovič Dostoevskij, Filozófia, Vallástudomány
%V 1
%X A második részben tehát láttuk, hogy Max Weber társadalomfilozófiája szerint a modernitás megragadható a racionalizálódás folyamatával, amely egy nehezen áthidalható töréshez vezet a társadalomban. A harmadik részben láttuk, hogy Carl Schmitt elmélete erősen támaszkodik erre az elméleti keretre, lévén a jogfilozófiában próbálja meg (1) egyfelől megvilágítani a teológia legitimitásának eltűnését, (2) másfelől a teológia ilyetén eltűnése nyomán keletkezett politikumot teológiai párhuzamok segítségével leírni. A negyedik részben ezen leírás nyomán jelent meg a katekhon politikai fogalma, amelyik rendet visz a világba, és ezáltal fenntartja azt. Tehát a katekhon, a Nagy Inkvizítor már kívül áll a teológia korszakán: számára már a tét nem az autentikus politikum, hanem annak megmentése. A megmentés természetesen magában foglalja a Sátán ajánlatának elfogadását, azonban azt – amennyiben elfogadjuk, hogy a politikum az ember lényegéhez tartozik, és a politikum szükségképpen reprezentáció – nem lehet nem elfogadni, hiszen azzal az embert mint olyat szüntetnénk meg. Azonban az ajánlatot csak akkor kell elfogadni, ha már a teológiai nem rendelkezik legitimációval. És állításom szerint éppen erről szól Schmitt a Nagy Inkvizítorról tett megjegyzése: neki van igaza: ha már az emberek nem hisznek, akkor szükség van valakire, aki a rendet fenntartja. Schmitt is, amíg volt esélye annak, hogy a weimari köztársaság legitimitása megőrizhető, küzdött érte. Amint azonban elveszett, elfogadta a Sátán ajánlatát, és a rend oldalára állt. Schmitt állítása csak egy olyan világállapotban érvényes, ahol a transzcendentális többlet már nem legitimálja a politikumot. Vagyis a konklúzió: Dosztojevszkij szándéka szerint egy hamis dilemmát vázolt, ahol mindkét választás rossz választás, amennyiben a premissza elfogadása a probléma maga.